Altered Carbon – Valós halál

Altered Carbon:
Vannak történetek, amik soroztatként állják meg inkább a helyüket, és vannak, amik filmként.
Az Altered carbon-ra a Netflix csapott le, így sorozatként láthatjuk, de azt hiszem, ezzel sokkal jobbat tettek, mintha mozivászonra vitték volna, pedig ott is megállta volna a helyét.

A könyvet is olvastam, ami a széria első része, és a sorozatot is végigpörgettem két nap alatt, és mind a kettő nagy kedvencem lett, annak ellenére is, hogy a sorozat nem követi olyan szorosan a könyv történéseit, és néha egészen mást emel ki, mint maga a könyv.

Ami tény, hogy mindkét történet hatalmas kedvenc.

 

A könyv:

Richard Morgan a távolkeleti, és közép-kelet európai kultúrából szemezgetett, amikor megalkotta a főszereplőt, és annak múltját, így talán nem is akkora csoda, hogy Takeshi Kovacsként lett elkeresztelve nyughatatlan emberünk.

Takeshi feladata, hogy kiderítse, ki akarhatta megölni Laurens Bancroftot, a Föld egyik matuzsálemét, de miközben nyomoz, rá kell jönnie, hogy semmi sem az, aminek látszik, ez pedig hatványozottan igaz erre a történetre.

Mr. Morgan tudja, hogyan kell fenntartani az érdeklődést, és egy olyan könyvet írt, amiben hiába kapunk (látszólag) válaszokat a kérdéseinkre, mindig történik valami, amitől letehetetlen.
Már eleve az alapfelvetés is izgalmas, hiszen egészen addig élünk, amíg a ‘tok’, amibe az elménk és az emlékeink le vannak mentve, sértetlen. Addig bármilyen új testbe le tudják menteni az életünket, és ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Ha a tok megsérül, akkor jön a valós halál, onnan már nincs visszaút.

Takeshi egy kemény karakter, akiből kiöltek mindenféle érzelmet a Küldötteknél Harlan világában, de itt a Földön egészen máshogy mennek a dolgok, ahelyett viszont, hogy hozzá szokna, inkább úgy intézi az ügyeit, mint mindig is. Keményen. Persze neki is vannak gyenge pontjai, de azért többnyire úgy viselkedik, mint aki sosem hal meg (Pedig az ő tokját is meg lehet semmisíteni).

Tetszett a matuzsálemek világa, Bancrofték játékai.

Tetszett, hogy sosem lehetett tudni, melyik burokban ki lapul, hiszen bármikor szerezhet magának az ember egy új testet, ha van elég pénze, vagy kapcsolatai.

Tetszett a katolikusok körüli kérdés, akiknek hiába van beépítve a tok, lemondtak arról a lehetőségről, hogy újraélesszék őket. Ha a test meghal, akkor ők már nem akarnak visszatérni, ezt pedig sokan ki is használják.

A virtuális terek, és az ezzel járó lehetőségek,  a mesterséges intelligenciák.

Az apró utalások, a Hendrix szálloda a hologitárossal.

Sorolhatnám napestig, hogy mennyi minden tetszett! Ez a könyv szeniális volt.

Persze az akció és az enyhe romantika mellett olyan komoly kérdéseket is felvet a könyv, mint például az, hogy egyáltalán szabad-e játszani a sorssal, és az élettel ilyen módon, és hogy hol van a határ az ember és gép között.

 

A sorozat:

Az alap természetesen ugyanaz, ahogy a feladat is, amit végre kell hajtani, de mégis másképp fogja meg az egészet a sorozat.
A színészek remek játékot mutatnak be, a látványvilág tetszetős. Kellően véres, akciódús, enyhén romantikus, és nagyon elgondolkodtató. Meg persze a rózsazsín, unikornisis hátizsák. Nagyon rég nem tetszett ennyire sorozat.

Persze vannak különbségek is a könyvhöz képest, néha egész komoly különbségek, de ezek ellenére élvezhető a sorozat, és a könyv is, mindkettő nagy kedvencem lett.

A sorozatban Quell lesz Takeshi hőn áhítot szerelme, míg a könyvben Sarah, akit a sorozatból és  a könyvből sem ismerünk meg túlzottan, de ő az a nő, akit az elején megölnek, és ő Takeshi szerelme is.

A Reileen-hez fűződő viszonyt is egészen máshogy mutatja be, de nem akarom lelőni a poénokat, így inkább csak annyit mondok, hogy mindkét mű megér egy misét.

Ami a könyvben a Hendrix és a gitár volt, az a sorozatban Poe és a holló, a mesterséges intelligencia az egyik kedvencem volt a sorozatban,  például ahogyan a sérült lányt hozta vissza az életbe, vagy a szálloda saját védelmi rendszerét irányította.

A sorozat mindössze 10 részes, és ez le is fedi az első könyv cselekményét. Nem hagy függővéget, nem hagy ürességet maga után, és nincs az a fura szájíz sem, amit manapság olyan sok sorozatnál, amiért túlhúzzák, mint a rétes tésztát.